Gilbert J. Schwarzwald Hozzászólások száma : 16
Join date : 2013. Jul. 28.
Age : 293
Tartózkodási hely : San Francisco
|
Csüt. Aug. 01, 2013 11:15 am | | ╰☆╮Gilbert J. Schwarzwald╰☆╮............... ...............
Bevezető
Általános dolgok a karakteredről
...............
★Teljes név:Gilbert Jeremy Schwarzwald
★Becenév:Gilbert, Gil, Jerry, Katona
★Születésnap:1730. augusztus 26., Potsdam, Németország (akkoriban Poroszország)
★Kor:282
★Nem:férfi
★Nemi beállítódás:100%-os hetero
★Klán: Tagata
★Faj, és titulus:oroszlán, alárendelt hím
★Foglalkozás:Herr Layton „csicskása” a stúdiójában: kávét szervál, nyomkodja a gombokat, leugrik neki cigiért a boltba, elintézi helyette a papírmunkákat. Mindezek mellett professzionális pilóta, Razan „testőrfélesége” és ezermester
...............
Személyleírás
Karaktered külső jellemzése
...............
★Szeme:hááát, az elég érdekes, mivel az egyik kék, a másik pedig zöldes színű, de távolról nem túl feltűnő jelenség. A pillantásom hangulatfüggő.
★Haja:eredetileg sötétbarna, de volt már vörösesbarna és fekete is, mikor milyen gatyában ébredtem reggel, ha értitek a célzást. Jelenleg az eredeti hajszínem látható. Mindig vállig érő volt, esetleg egy kicsit hosszabb és sose fogom össze, csak ha nagyon muszáj. Pl, ha beülök a pilótafülkébe.
★Érdekesség:a heterokrómiát már említettem pár sorral feljebb, de ha ez még mindig nem elég, akkor bemutatnám a tetkóimat is: a jobb karomon lévőt a világháború után szereztem valamikor. Az én drágaságomnak a neve, tehát a német nehéz/éjszakai vadász, gyorsbombázó, felderítő gépemnek a becses száma, ami nem más, mint a Me 410, szép fekete betűkkel. A bal karomon pedig ilyen nonfiguratív jellegű cucc van a vállamtól a könyökömig, ezt úgy tíz éve varratattam, valamint mái napig hordom a dögcédulámat, amit a háború idején kaptam. Kb. ennyi.
★Alkata:mivel világ életemben katona voltam, ezért az arányosság mellett az edzettség is megvan, de azért nem vagyok az az izomagy típusú. Mondhatni minden a helyén van ahhoz, hogy férfinek lehessen titulálni a külsőm alapján és ne dzsásztin bíber ágyasának, heheheheheh.
★Ruházat:csak és kizárólag akkor veszek fel elegánst, ha az életem forog kockán tőle, más különben soha a büdös életbe. Se öltönyt, se nyakkendőt, semmi ilyen úri öltözéket. Jobb szeretem a kényelmesebb cuccokat. Sokszor hordok terepmintás nadrágot vagy feketét, bakancsokat, edzőcipőket, atlétákat, sötét színű pólókat mindenféle krisz-krasz nélkül… Olyan alteros fazon vagyok, rocker típusú, úgyhogy ahhoz méltón válogatom a ruhatáram darabjait.
★Oroszlán kinézet:hát elég nagydarab állat vagyok, de szerencsére az izomzattól és nem a hájtól, hehe. Kecses, könnyed léptű egy bestia vagyok mindezek ellenére, nagy hanggal és dús sörényzettel, ami sötétbarnás-feketés színű, a bundám pedig olyan átlagos homokbarna. Szemem, mint a sasé és fülem, mint a rókáé (vagy hogy is mondja az a törp a gyűrűs filmből), és a szaglásom is elég jó. Nem hiába voltam felderítő a földön is és nem csak a levegőben anno. Ja, igen, és a heterokrómiám ebben a formában is megmutatkozik, az egyik szemem kék, a másik meg barna.
...............
Egyéni tulajdonságok
Karaktered belső jellemzése
...............
★Jellem: eh, ezt a részt mindig is utáltam, mert sose tudtam magam tökéletesen körülírni, de próba cseresznye. Annyi szent, hogy a humorosságom mellett laza is vagyok, mint a rigalánc és nem parázok sem a kihívásoktól, sem az adrenalin dús akcióktól. Nagymacskához hűen azonban hajlamos vagyok a henyélésre és a lustaságra is, de szerencsére ez ritka. Ha egyszer valamiről vagy valakiről kialakul bennem egyfajta vélemény, akkor azt a magasságos főmacskasága sem fogja kiverni a fejemből soha az életben, mert makacs vagyok, mint az öszvér. Emiatt egy párszor voltak balhéjaim az élet során, verekedések, lövöldözések, satöbbik, de láthatóan élek és virulok, mindig megtudtam győzni a másik tagot, hogy szálljon le a magas lóról és kopjon le rólam. Sajnos előferdül mindezek mellett az is, hogy nagyképűnek tartanak, pedig szerintem nem vagyok az, csupán legalább annyira vagyok tisztában az előnyeimmel, mint a hátrányaimmal, ami nem hiszem, hogy bűn lenne. Továbbá sok lúd disznót győz alapon szeretek részt venni a csoportos „balhékban”, mindig segítek, ha szükség van rám valamilyen ügyben. És történjen bármi, a felettesemhez mindig hűséges vagyok és engedelmes is, ha már a Sors nem vezető egyéniségnek, hanem inkább alárendeltnek szánt. Nem is baj ez, végül is, legalább nem nekem kell mindenki ügyes-bajos dolgára odafigyelnem, hehehe. Hmm, mit mondjak még… Kapcsolatteremtés terén kissé necces vagyok, mivel nem engedek mindenkit azonnal a közelembe, nehezen hódítható vagyok, hogy úgy mondjam, mint baráti, mint párkapcsolati szinten. Ez valszeg azért van, mert kissé előítéletes vagyok és nem bízom senkiben sem egykönnyen. Ha valakinek azonban még is sikerül áttörnie a falaimon, az megtapasztalhatja a barátságosabbik felemet is. Sőt, ha valaki már az első perctől kezdve megnyerő egyéniség (mert ilyen is történhet), akkor annak egyenest én ugrom a nyakába, mint majom a banánra. Persze ez költői túlzás, de a lényeget azért érzékelteti. Hát… Több dolog nem ötlik így hirtelen az eszembe, úgyhogy a többit majd terepen megtapasztalhatjátok.
★Szokásaid, hobbid: íó, hát kérem allásan, nekem olyan hobbijaim vannak, amik lehet kissé veszélyesek, de pont ezért élvezem őket. Ott van például a fegyvergyűjteményem, mindenféle kardok, lövést szolgáló eszközök és mi egyebek találhatók benne, a legkülönbözőbb korokból, természetesen. Aztán ott van a repcsim is, amit az én drága Me 410-esem mintájára kezdtem el a háború után építgetni, mára már el is készült, repülök is vele, ha éppen nincs más dolgom. Szerencsére a Némethonból való távozás után is találtam egy biztos zugot Amerikában, ahol ezeket a kis csecsebecséimet őrizgethetem, de ha már Razan klán vezér lett egy bazinagy birtokkal a háta mögött… Hát, majdcsak átcsempészem a dolgaimat valahogy. Jó szokásaim közé tartozik, hogy olykor brémai muzsikussá válok és a húrok közé csapok a Főnökúrral (olykor kornyikálok is mellé meg dalokat írok, ha olyanom van), viszont rossz szokásom, hogy kora reggel is képes vagyok nekilátni bütykölni a fegyóimat vagy a gépet és akkor se istent, se embert nem ismerek - felkeltem az egész háznépét.
★Szereted/nem szereted:a repülőgépeket és a repülés okozta szabadságérzetet, a fegyvereket és azok összeszerelését, némethez méltón a sört és a kolbászt, a nőkkel való flörtölést, a jó filmeket, a reggeli edzéseket, a metál zenét, az esti égbolt bambulását, a rendet, a precízséget és még rengeteg mindent, de azt csak nem fogom most felsorolni // a menza típusú kajákat, a humortalan vagy plázamacska kategóriás nőket, az önsajnálókat, a liberálisokat, a gagyi horrorfilmeket, a túl édes vagy tömény illatú dolgokat, ha túl sokat ugráltatnak (Razannak eltűröm, de másnak ketté harapom a torkát érte), ha valaki nagyon nyomul és túl sokat kérdez, ha valaki egy ujjal is hozzáér a dolgaimhoz az engedélyem nélkül és még sorolhatnám ezt is…
★Céljaid:hát, istenigazából nincsenek nekem nagy céljaim, csak élek, mint Marci Hevesen és kész. Túlélem, amit túl kell, segítem a Meistert, ahol csak tudom, egyszer szerzek talán egy asszonyt is valahogyan, talán még kölykeim is lesznek… Hagyom, hogy sodorjon az ár, aztán majd csak kilyukadok valahova.
...............
Életed története
Karaktered előtörténete
...............
Potsdam, Poroszország, 1730 márciusa
Fräulein Katalina Wolfsburg gyors léptekkel haladt végig otthona folyosóin, egészen addig, amíg el nem érte a szobáját, ahova be is zárkózott. A nap folyamán ugyanis egy furcsa idegennel találkozott, egy Vándorral, aki szintén annak a fajnak a képviselője volt, mint a fiatal hölgy maga. Merész és kissé felelőtlen volt a kóbor oroszlán részéről, hogy egy neves klán vezér egyik asszonyával áll le csevegni a nyílt utcán, de bizonyára tudta mit csinál. Bár tekintete rajongó fénnyel csillogott a nő iránt, az még sem kívánta túlzottan a társaságát, ezért hamar hazament, hogy soha ne is kelljen többet látnia azt a fickót. Az ismeretlen úr azonban nem hagyta annyiban a dolgot: minden éjjel beszökött a klán birtokára és addig udvarolt Katalinának, ameddig csak tudott. A szándékai egyértelműek voltak: elhódítani Wolfsburg kisasszonyt és a segítségével elfoglalni a klán vezetői posztját is. A kiszemelt nőstény persze ezt nagyon jól tudta és ezért igyekezett minél távolabb maradni a Vándortól, elkerülni őt, ahogy csak lehet. Az alfának nem jelentette a dolgot, aki viszont így is szagot fogott és kutatni kezdett a környéken járó kóbor után. Az egyik ilyen nyomozás alkalmával sokáig nem tért haza – ezt használta ki a Vándor. Beszökött a házba és megkereste Katalinát, hogy magával vigye s majd vele végrehajthassa a tervét, a nő azonban hűséges típus volt és nem engedelmeskedett. A férfi emiatt éktelen haragra gerjedt, megragadta Katalinát és a magáévá tette, nem éppen kellemes módon. Így mikor hazaért Schwarzwald vezér, asszonyát vérben és halál közeli állapotban találta. Látszott, hogy meg akarta ölni a féreg, de nem volt már arra ideje. Schwarzwald érezte az idegen szagát is, így rögtön tudta, hogy ő volt az elkövető. Viszont hiába keresték, többé színét sem látták a gyávának. Elfutott, mert belátta, hogy egy porosz nőt bizony nem könnyű csak úgy elcsalni az urától, segítség nélkül pedig nem mert Schwarzwald szemébe nézni. Így hát ez a nyúlfarknyi veszély is elmúlt végül… Vagy lehet még sem. Katalnia gyermeket várt, aki sajnos nem az alfától fogant, hanem az erőszaktevőtől. A vezető elhatározta, hogy rögtön elpusztítja az újszülöttet, amint az kibújik az anyjából, Katalnia azonban sírva könyörgött, hogy ne tegye, hiszen a kis oroszlán nem tehet semmiről sem. A klán vezér nem volt hajlandó elfogadni ezt az érvet, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a gyermeket.
Potsdam, Poroszország, 1730. augusztus 26.
Édesanyám lélegzet szakadva rohant a kietlen utcákon az éjszaka kellős közepén, minden alvó oroszlán figyelmét magára vonva, aki csak a környéken lakott. Történetünk főhőse ugyanis éjfél tájékában riadóztatta szegényt, hogy hát szeretne végre megszületni, mert már túl szűkös neki ott, ahol éppen tartózkodik. Üldözték őt. Sehol sem tudott elbújni.
Végül aztán sikerült elérnie az erdőt, aminek mélyén végül a világra hozott. Ráadásul nem is csak engem, hanem kettőnket! Ikrek lettünk! A probléma viszont az volt, hogy ránk találtak az üldözők, akik közt ott volt Schwarzwald is. Anyánk úgy próbált védeni minket, ahogy csak tudott, pedig szerencsétlen így is le volt gyengülve már… Azt sajnos sosem tudtam meg, hogy a testvéremmel mi lett. Állítólag másik városba csempészték, amíg engem visszavittek a klán birtokára. Szerintem viszont meghalt, ahogy anyánk is. Én meg életben maradtam, de mái napig nincs fogalmam arról, hogy miért. Megsajnált volna az öreg és inkább felnevelt egy fattyút, mintsem hogy megölje? Kötve hiszem. Lehet a felemás szempárom volt az, ami megtörte. Ugyanolyan ritka jelenség ugyanis, mint a fehér vagy fekete szőrű oroszlánok, ráadásul boszorkányságnak vagy valami égi jelnek is gondolhatták akkoriban a halandók (és talán az oroszlánok is). Így hát ép bőrrel megúsztam, de valahol mélyen mindig azt kívántam: bárcsak ismerhetném a szülőanyámat és a testvéremet is. Mindketten halottak voltak és mivel a nekromanciában meg a mindenféle sötét tudományokban nem hittem, ezért sose láttam az esélyét annak, hogy láthassam őket. A kísértethistóriák sem hatottak meg nagyon, pedig páran azt rebesgették, hogy anyám olykor átsuhant a falakon, de sose hittem el nekik. Valamiért úgy is éreztem, hogy csupán kitalálják az egészet, hogy nekem okozzanak fájdalmat, mert fattyú gyerek vagyok. Mindegy is, egy idő után képes voltam tolerálni őket és csak belevigyorogni az arcukba, aztán kész.
Poroszország (később Porosz Királyság) / Oroszország, 1730-1755
Nem lenne elég a tíz ujjam ahhoz, hogy megszámoljam hány tanárom is volt a pubertás koromat követő években. Nyelvoktatók, irodalmárok, fizikusok, filozófusok… Egyszóval mindenféle okos ember és oroszlán, akik azt hitték, hogy majd velem de könnyű lesz. Hát, sajnos tévedtek. Ami érdekelt, azt mind megtanultam, méghozzá nagy lelkesedéssel, de a többi dologgal abszolút nem foglalkoztam és a végén szépen elüldöztem az összes tanítót a közelemből. Schwarzwald elég keményen büntetett emiatt, ütött, ahol csak tudott, úgy üvöltött velem, hogy még a skalpom is lerepült. Arról nem beszélve, hogy valamiért ösztönösen lázadtam ellene, nem mindig fogadtam szót kis srácként és emiatt sokszor kerültem bajba. Egyedül Ada volt az, aki olykor megpróbált megvédeni a vezér haragjától, több-kevesebb sikerrel. Ada édesanyám régi jó barátnője volt és Schwarzwald egyik szeretője. Rengeteget foglalkozott velem és ott segített, ahol csak tudott. Mondhatni, anyám helyett anyám volt. Bár vele is ellenséges voltam olykor és bizalmatlan, de mindig csak mosolygott rám és nem foglalkozott az önfejűségemmel. Ez valahol nagyon idegesített, de valahol örültem is ennek.
Húsz esztendős koromban az elméleti oktatásom befejeződött és Schwarzwalddal sikerült úgy megutáltatnom magam a kis húzásaimmal és csínytevéseimmel, hogy soha többet nem akart látni – beadott katonának az Ordo Teutonicus-hoz, vagyis a Teuton Lovagrendhez. Bár a kis közösségnek már ezerféle más neve is volt az évszázadok során és a hatalmuk egyre jobban gyengült a vallási reformációk hatása miatt, azért így is elég kemény volt az az öt év, amit velük töltöttem, mint Schwarzwald bátyának az apródja. Eleve elég nagy utat kellett megtennem, mivel a rend akkoriban az orosz Königsbergben állomásozott, Litvániához közel. A kiképzés jól jött, amit az öregtől kaptam, szerencsére ügyesen bántam a karddal, így nem volt gond, amikor az ellenség ránk rontott. Huszonöt éves koromban viszont Albert mesternek köszönhetően feloszlott a rend és a németországi Mergentheimbe kellett menekülnünk, ahol a pápa és a német császár támogatását élvezve tölthettük tovább mindennapjainkat.
A gond azonban az volt, hogy nagyon kezdtem magam unni. Semmi akció, semmi jó dolog, csak sorba vesztette el a rend a birtokait és csődbe ment az egész szövetség. Úgyhogy egyik éjszaka szépen fogtam a sátorfámat és elszöktem a nagyvilágba, bejártam Európát és közben sok érdekes dolgot tanultam a mindenféle népektől.
Egyesült Királyság, 1830 – 1901
A kontinens körbeutazása után végül Angliában telepedtem meg és kezdtem meg kóbor oroszlán éveim talán legszebb korszakát. Leszámítva azt, hogy a londoni klán mindig el akart zavarni a területükről, egészen kellemes időket töltöttem ott. Különösen a kor irodalma volt az, ami megfogott, valamint az ipari forradalommal érkező gőzgépek. Utóbbi olyannyira lenyűgözött, hogy elhatároztam: mindenféleképpen ilyen masinákkal akarok foglalkozni. Hamar kis is derült, hogy van tehetségem a dolgok össze- és szétszereléséhez, valamint a lőfegyverekkel való bánásmódot is profi szinten űztem, de olyannyira, hogy maga a brit királynő is elismerő levelet küldött nekem. Na jó, ez csak vicc volt, de egyszer tényleg találkoztam vele és hát… Mit ne mondjak, Viktória szépséges hölgy volt. Azt hiszem a Hyde Parkban sétálgattam, amikor megpillantottam őt a kíséretével. Egymásra néztünk –természetesen meghajoltam-, de ő csak mosolygott és elment. Hm, vajon mi lett volna, ha többször összefutok vele? Lehet én lettem volna a végén Britannia oroszlánkirálya, hehehe. Na jó, Albert herceg sokkal gazdagabb volt, mint én, ráadásul rokon is volt, ha engem kérdeztek, szóval esélyem se lett volna vele szemben ilyen szempontból. Az már más, hogy valószínűleg a fejét is le tudtam volna tépni, ha átváltozom, de ez nem is lényeges igazából. Jobban tettem, ha nem Viktóriáról álmodoztam, hanem a saját utamat egyengettem. Így is volt elég nő, akik megfordultak utánam, emberek és oroszlánok egyaránt. Volt is egy pár szeretőm, de mindig pórul jártam velük. Volt olyan, aki eltitkolta előlem, hogy házas – a férje egy hajszál híján főbe lőtt-, volt olyan, aki azt hazudta, hogy szintén kóbor, közbe meg nem –az alfa majdnem eltemetett élve, mert persze azt hitte, hogy én voltam az, aki rámászott a nőstényére és nem fordítva-, és még sorolhatnám. Az összes átvert, így elvesztettem a bizalmam feléjük nézve és agglegényként folytattam tovább az életem, egészen 1901-ig, amikor is nemzeti gyásznap következett be: Viktória meghalt és vele együtt a kor romantikája és fényűzése is odalett. Csúnya időszak következett, nem csak az Egyesült Királyságban, hanem egész Európában: lassan kirobbant az első világháború.
A Központi hatalmak területei, 1914-1938
Szólított a haza… És persze a hideg sör, meg a Wurst, ami a sok fish&chips után annyira hiányzott már, mint alkoholistának egy üveg tequila a sikertelen elvonó után. Vágytam a harcra és az akcióra, így hazautaztam és jelentkeztem a seregnél. Először kételkedtek bennem és alaposan ki akartak velem kezdeni a kiképzőtáborban, de aztán hamar rájöttek, hogy több hasznuk van velem, mint nélkülem. Ugyanis megvillantottam tehetségemet a gépek és fegyverek terén, valamint kiderült, hogy a felderítő képességeim is elég jók, ezért mindig egyfajta „kémként” küldtek ki a frontra, hogy segítsek feltérképezni a terepet, még mielőtt rátörnénk az Antantra. Valahol rossz érzés volt nekem a britek ellen küzdeni, de aztán rájöttem, hogy valójában annyira nem is. A honfitársak is jó fejek voltak és kegyetlenek is, amit viszont abszolút nem bántam. Igazából semmi érdekes nem történt ebben az időszakban azon kívül, hogy az Antant végül a földig tiport bennünket és vége lett a háborús időszaknak. Leszereltem és Drezdába mentem, ahol elég nagy meglepetésben volt részem: találkoztam Adaval.
A klánból nem sokan maradtak az évezredek során. Schwarzwald és a többi hím mind meghalt egy klán háború során, a nőstények meg vagy behódoltak vagy elmenekültek. Az Adaval élők mind menekültek voltak. Jó sokáig bírták hímek meg mindenek nélkül, de hát poroszok, kemények, mint a szikla. Viszont az újabb harcok végett már nem bírták sokáig, így hát elvállaltam, hogy segítek nekik. Adanak úgy is tartoztam ennyivel. Klán vezérnek azonban így sem kiáltottam ki magam. Sose voltam egy vezetőegyéniség, arról nem beszélve, hogy elég sok melóval jár egy ilyen tisztség, úgyhogy hagytam a fenébe. Segítettem menedéket keresni Drezdában, munkát találni, ha kellett… Szóval semmi extra. Ki is húztuk így együtt egy darabig, viszont újabb sorscsapás következett, ami végett be kellett állnom a seregbe: Weltkrieg II.
A Tengelyhatalmak területei, 1939-1945
Na, ez volt az az időszak, ami tele volt izgalommal és nem csak azért, mert kétszer legalább majdnem meghaltam. Először egy tank akart lelőni, majd ez brit pilóta akart kamikázét játszani és mélyrepülésben nekem zuhanni, de pórul járt, mert kitértem előle és belecsapódott a Temzébe, hehehe. Mert hát igen, ebben a háborúban bezony nem csak a talajon, de a levegőben is hajtottam végre felderítéseket, illetve támadásokat, bombázásokat. Akkor szerettem bele a repülésbe és az azzal járó szabadságérzetbe. Hamar túlestem a pilótaképzésen és már szárnyalhattam is. Jól emlékszem, amikor 1940 szeptemberében a német légierővel elindultunk London irányába, hogy Berlin porrá zúzását megbosszuljuk. Hitler eléggé berágott miatta, ezért még az új romboló tesztalanyát is kiküldte terepre, ami később, a tömeggyártás kezdetével, a Messerschmitt Me 410 Hornisse, vagy csak a röviden Me 410 nevet viselte. És persze kire tukmálták rá, hogy vezesse a gépet? Hát persze, hogy rám, különben nem mesélném most el. A hirtelen jött teszt azonban kiválónak minősült és magam is a harci jármű szerelmese lettem. A kis probléma csupán az volt, hogy ez a csodamasina két személyes volt és a kadét, akit beosztottak mellém, eléggé zöldfülű volt és kissé pánikolós. Eredetileg szépen, csendben kellett volna elsuhannom az angol főváros felett, hogy a radarral bemérjem az ellenséget, mikor is az a barom „véletlen” lőni kezdett az egyik beépített géppuskával, amivel ugye támadás esetén a seggemet kellett volna védenie, mivel ezért kell ő is oda másodpilótának. Azt hittem agyon ütöm és kihajítom a gépből… Na mindegy, Némethonban megkapta a magáét tőlem és a felettesétől is, úgyhogy megoldódott a gond. Kár, hogy a londoni teszt után nem engedték, hogy tovább repülhessek vele, pedig kiválóan működött, jól is vezettem, a kis baleset ellenére is felderítettem vele mindent és még sem… Eh, na mindegy, visszatértem az eredeti gépemhez… Vagyis tértem volna, ha nem kapok parancsot arra, hogy Razan Layton századosnál jelentkezzek felderítőként.
Hát, az a fickó sem volt semmi… Mármint nem rossz értelemben, én csíptem, igazi vezéregyéniség volt, jó stratégiai képességekkel. Valami úton-módon ki is alakult köztünk valami barátságféle, főleg azért, mert kiderült, hogy ő is oroszlán, akár csak én, bár jóval öregebb.
A harcok után –amiket persze megint a Szövetségesek nyertek- visszatértem volna Drezdába az új családomhoz, amikor is közölték velem, hogy a várost szétbombázták a britek és nem maradt túlélő. Két percig szerintem se élő, se halott nem voltam, még a szívem is kihagyott pár ütemet. Aztán mély levegőt vettem és megpróbáltam belenyugodni abba, hogy gyakorlatilag senkim sem maradt. Kivéve egy személyt, akit mái napig bátran merek a cimborámnak nevezni.
Herr Layton jó társnak bizonyult és szerencsémre ő is ezt vagy legalább is valami hasonlót gondolt rólam, így együtt szereltünk le és indultunk a nagyvilágnak.
Valahol az USA-ban, 1946-napjainkig
A nők, istenem a nők és az átkozott média… Razan bizniszelni kezdett és még egy nőstényt is összeszedett magának, Candice-t… Egy dokinőt, ember… Eh, végül is nem volt és még most sincs semmi bajom vele, eltűrtem magam mellett és kész. Viszont velem is történt egy érdekes dolog. A városban ugyanis egy Jimi Hendrix koncertet hirdette meg. Bár nem nagyon csíptem a hippiket, de a rock zenét igen, ezért elhatároztam, hogy beugrom pár kör sörre meg egy kis lazulásra. Razanék nem hátráltattak, szóval nem volt gond, hogy bulizni megyek. Basszus, mintha egy taknyos tizenéves kért volna a szüleitől engedélyt… Scheiße…
Jó is volt a buli, szólt a zene, szex, drog, rock n’ roll, minden volt, amit csak el lehetett képzelni. El is voltam egy jó darabig, amíg ki nem szúrtam Őt… Egy szőke oroszlánistennőt. Nem tudom meddig bámulhattam, de valószínűleg megérezte magán a tekintetem, mert felém fordult, egyenest a felemás szemeimbe pillantott. Mosolyogva intett nekem, én meg a sörömet emeltem és ittam egyet az egészségére egy igen ravasz kis mosollyal a szám sarkában, hehehe. Akartam is vele beszélni, kerestem a tömegben, ahogy ő is engem, de valamelyik vadbarom pogózni kezdett és jöttek a zsaruk is, így elvesztettük egymást. Pedig lehet ez szép jövő kezdete lett volna… Eh, mondjuk Razan volt a mi kis hármasunk vezére, így lehet ha viszek egy nőstényt… Á, nem lett volna olyan köcsög. De mindegy is, lehet a Sors keze volt ez vagy mi. Pedig milyen gyönyörű volt, hogy a fene egye meg…
Sok év telt el azóta és soha többet nem láttam. Nem sok izgalomban volt részünk ezek után, Raz társtulajdonos lett egy stúdiónál, hangmérnök lett, én meg segédkeztem neki ebben, valamint gépekkel foglalkoztam meg a magam kis világával. Egészen addig, amíg San Franciscoba nem tévedtünk, ahol is két klánba ütköztünk: a Matauba és a Tagatába. Razannak elég érdekes ötlete támadt, amit hamar végre is hajtott: ellátogatott az utóbbi kis közösséghez és kihívta a vezérüket. Nem túl sportszerűen, de végül legyőzte őt és behódoltatott egy egész oroszlánfalkát, nagy területekkel, saját vállalkozással, mindennel. Én csak néztem, mint Rozi a moziban, de csak lepacsiztam vele és megveregettem a vállát, majd szépen beköltöztünk mind a hárman az új otthonunkba. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezután, hogy az ellenséges csapat mit fog hozzánk szólni, főleg, hogy elvileg Razan ki akarja iktatni a Matau Főmacskát. Lehet mi robbantjuk majd ki a harmadik világháborút, hehehe. Csípném.
............... |
|
